Néhány saját mondatból is lehet igazán jó ajándék.

Kilencéves lehettem. Szombat reggelente lementünk a garázsba a kék Wartburghoz, te bebújtál alá, én meg mellette guggoltam a szerelőlámpával. Azt mondtad: „Világíts ide, fiam, oda, ahová én nézek.” Én persze mindig oda világítottam, ahová én néztem. Egyszer kicsúsztál alóla, olajos kézzel a markomba nyomtad a kulcsot, és azt mondtad, indítsam be. Beültem, elfordítottam, és elsőre felbőgött a motor. Te rátetted a kezed a tetőre, és úgy néztél rám, mintha én raktam volna össze az egészet. Este Anyának is így mesélted el.

Ha bármi elromlott, a mosógép, a biciklim, később az első autóm, mindig ugyanazt mondtad: „Majd megnézzük.” Nem azt, hogy megjavítod. És azt sem, hogy jobban kellett volna vigyáznom rá. Szombaton aztán előkerült a szürke szerszámosláda, leterítettél egy újságot a garázs kövére, és a csavarokat egy befőttesüvegbe gyűjtöttük. Te szereltél, én adogattam, és közben, szinte mellékesen, megbeszéltük az egész hetemet. Ma már tudom, hogy ebben a két szóban minden benne volt: hogy ráérünk, és együtt csináljuk.

Tizenhat évesen egy nyáron veled dolgoztam. Egy idős néninél cseréltünk konnektorokat a Rác utcában. Már a kocsiban ültünk, amikor visszamentél, mert az egyik fedőlap egy hajszállal ferdén állt. Mondtam, hogy ezt senki nem veszi észre. Azt felelted: „Én tudom, hogy ferde.” Azóta házakat tervezek, és minden rajzot átnézek még egyszer, mielőtt elküldöm, akkor is, ha késő este van, és senki más nem venné észre a hibát. Ilyenkor mindig a te hangodat hallom. A kollégáim szerint maximalista vagyok. Én tudom, hogy csak a fiad.